A hatalommegosztás elvét az európai
politikai modell nem tagadja, csak kiüresíti. Az a mechanizmus, amely csakis
akkor hozza működésbe az államot, ha egy kormányzó, vagyis a törvényhozó és a
végrehajtó hatalmat egyszerre bitorló többség – rendszerint pártok elvtelen alkuja
révén – jön létre, nem hatalommegosztás. A reális hatalommegosztás nem rejtély:
egy jó példája viszonylag jól működik Amerikában. Sajnos, ott a két szuperpárt rendszere
garantálja a valódi demokrácia távoltartását a komoly ügyek intézésétől.
Voltaképpen örülni is
lehetne annak, hogy a mostani kormányzó szupertöbbség nem vállalkozott az
európai modell igen cifra hazai változatának felváltására a népszuverenitási
eszmények egy újabb megerőszakolásával, meghagyva az igazi modellváltás
kimunkálását egy valóságos társadalmi konszenzusra.
A társadalmi – és bátran
mondhatjuk: a történelmi – igény óriási, de az új eszmék még nem nyertek teret.
Mert a törvényhozó és a végrehajtó hatalom (legalább amerikai szintű)
megosztása ugyan érthető, és követhető, de a politikai pártok szerepének
radikális visszaszorítása, a politika és állam szétválasztása, a független
szuverén polgár eszménye már nehezebb intellektuális feladat.
És ez még mindig csak a
kezdet: mert a klasszikus hármas megosztással szemben már 6-8 fő hatalmi ágban
kellene gondolkoznunk, és még inkább egy újfajta magasabb rendű ellenmozgásban:
meg kell álmodni a társadalmi szolidaritás, béke és harmónia új intézményeit.