Kézenfekvő
a kérdés: ha már beláttuk, hogy a közösség jó is lehet, rossz is, mit kellene
tenni azért, hogy lehetőleg jó legyen?
Kézenfekvő a kérdés, de naiv is, ha valóban ezzel kezdenénk. Ennél már csak
az lenne naivabb kérdés, ami viszont, mi tagadás, szinte naponta elhangzik:
mitől lennénk boldogak?
A jó közösség eszméjéhez, de különösen a jó közösség gyakorlatához hosszú
út vezet el. Úgy festünk, mint akik egy csodálatos hegyet akarnánk meghódítani.
Nem egy zord szikás-havas-jeges Himaláját, hanem egy olyan hegyet, amelynek
teteje egy napfényben fürdő pompázó paradicsomi kert. De nehéz meredek lejtőkön
kell felküzdenünk magunkat. Egyesek többször megpróbálkoztak elkeseredett
rohammal, egyenesen a célra törve. És ez rendre tragédiával végződött. Voltak
próbálkozások, amikor egész népek vonultak és megfontoltan haladtak a hegyet
körbejáró szerpentinen. Melyik negyven évig, melyik négyszáz évig. De azután
jött egy alattomos rész, és a vándorok mélyebbre csúsztak, mint ahonnan indultak.
A vándorlás megpróbáltatásai közösséggé, igazi néppé teszik a tömeget.
A visszazuhanás szétzúzza ezt a közösséget. Mindenki magát menti, mindenki
mindenkinek ellensége – vagy legalább ezt hirdetik az új hangadók.
Mindig van mélyebb, de ezzel együtt a zuhanás idővel elakad, ki-ki valahol
valamibe megkapaszkodik, aztán fel is tápászkodik… És idővel újra a hegy
tetején lévő paradicsomi kertre veti tekintetét.
Nincs mit tenni, a kert húzza a szíveket. Újraszerveződik a hegy meghódítása,
az új vándorlás, az új közösség.
*
* *