A
különbségek az emberek között az egyik legfontosabb feltétele az emberi faj
életképességének, a fejlődésnek, a civilizációnak. Ugyanakkor bizonyos
különbségek túlzott mértéke tragikusan és fájdalmasan bomlasztja a társadalmat
– és ezt olyan világosan látjuk, tapasztaljuk évezredek óta, hogy eltűrésére
senkinek semmilyen mentsége nem lehet.
Gyalázatos jellemhiba, sokszor ugyancsak tragikus és fájdalmas bűn az
irigység. A legenda erre vezeti vissza az első testvérgyilkosságot, de enélkül
is látunk elég példát mindennapjainkban. Csakhogy bizonyos különbségek miatti
felháborodást cinizmus lenne irigységnek beállítani.
Érdemes lenne ketté választani a társadalmi konfliktusokat szülő
különbségeket. Most zárójelbe tennénk a hatalmi-uralmi – bizonyos értelemben
nehezebbnek ígérkező esetét, és koncentráljunk
az úgynevezett anyagi különbségekre, a gazdag és a szegény ember közötti
különbségekre.
Teljesen fölösleges méregetni, melyik csoporton belül nagyobbak a különbségek,
melyik csoporton belül növekednek tovább nagyobb ütemben. Az az egy biztos,
hogy ezek a különbségek mind a két csoporton belül elképesztőek,
elfogadhatatlanok, és veszedelmes mértékben nőnek tovább.
A hatalmi-uralmi problémákat azért tennénk most zárójelbe, mert az azok
elleni harcban az emberiség óriási szellemi és gyakorlatot szerzett, edzett,
harckész, és számos természeti és biológiai törvény is a kezére játszik.
Végzetesebb a helyzet az anyagi különbségek terén, hiszen ma már olyan
mértékben fogyasztjuk a Föld erőforrásait, hogy azok képtelen regenerálódni,
magyarán: pusztítjuk életterünket, életfeltételeinket.
Itt is a fő kártevő a gazdag elit. A leggazdagabb 1%-é a fogyasztás 50%-a.
A leggazdagabb 10%-é a fogyasztás 80%-a. A Földön ma élő 8 milliárd ember fele
kénytelen beérni a fogyasztás 1%-aval. Ha létezne egy normális isten egyesek
perverzitása miatt nem, de emiatt az igazságtalan és pusztító fogyasztás miatt
bizonyosan intézkedne (normálisan, nem özönvízzel).
Be kell látni, hogy ebben a vonatkozásban sem megyünk sokra erkölcsi
prédikációkkal. Mint a keleti harcművészeteknél itt is ki kellene használni az
ellenfél erejét: a gazdasági-kereskedelmi-pénzügyi eszköztárat. Ehhez
természetesen a társadalom tömegére is szükség lenne, de az bizonyosan
megnyerhető erre a célra. A cél az lenne, hogy lépésről-lépésre drágábbá tenni
azt, hogy valaki gazdag, gazdag módjára fogyaszt. Értelemszerűen ebben a fő
eszköz az adórendszer lenne, amelynek minden egyes elemét ebben a szellemben
kellene átalakítani, kiegészíteni. De számos más területen is lehetne és
kellene követni ezt a célt: az árképzésben, az azt szabályozó jogban,
illetékek, bírságok stb. kialakításánál, a szabványosításnál, a
fejlesztéspolitikánál, településfejlesztésnél, az élet minden területén.
Jól ismert az a történet, amikor egy szerencsés figura egy egymilliós
bankjegy birtoklása miatt gyakorlatilag ingyen él, királyi módon. Ez nem egy
alaptalan fikció, hanem a modern világ egy cinikus sajátossága. A régi idők
urai ennyiben talán becsületesebbek voltak. A mai gazdagok bankettől
munkaebédre szédülnek, közben az adófizetők pénzén vagy más fekete pénzekből
iskoláztatják gyermekeiket stb.
Ám az igazi cél nem elsősorban fejni a gazdagokat, hanem egyre inkább
rászorítani őket a pazarló életmód feladására. Ebben hatalmas – bizonyára
nélkülözhetetlen – segítség lenne egy újfajta aszketizmus, puritanizmus
népszerűsítése, honosítása.
A Föld, a jövőnk megmentése érdekében az emberiségnek nagy többségének
valamennyit vissza kellene lépnie fogyasztásban. És a többség nagy része bölcs,
nemes lelkű, megtenné ezt – hacsak nem azt látja, hogy az elit kibújik
kötelessége alól, pedig neki kellene igazán nagyot visszalépnie eszement, pusztító
fogyasztásában.
Túl kevés az a félbolond bölcs és nemes lelkű, aki minden körülmények
között megtenné a magáét. A nagy többség nagy többsége egy cseppet sem bolond,
és haragos szemmel lesi az elitet.
Legyen csak igen drága gazdagnak lenni, máskülönben nem lesz irgalom, ha van,
ha nincs normális isten.
*
* *