Civil az ágak között

A Változó Világ Mozgalom fontosnak tartja, hogy minél gyakrabban emlékeztessen a hatalom megosztásának új kihívásaira, és azokra az elvekre, koncepciókra, megoldásokra, amelyeket a VVM javasol ebben a témában.

Az egyik alapvető tézisünk, hogy a demokrácia európai modellje hamissá teszi a hatalom klasszikus megosztását, ezzel a hatalom olyan mérvű koncentrációjához vezet, amely mellett a demokrácia is hamissá válik. Ennek a tragikus európai modellnek a lényege az, hogy a parlamenti többség, és ezen keresztül a teljes törvényhozó és végrehajtó hatalom egy vagy több párt birtokába kerül.

Erre a drámai torzulásra megoldás lenne egy új modell, amelyben nagyban hasonlít az amerikaira (a végrehajtó hatalom fejének közvetlen választása), de amelynek egy másik meghatározó eleme lenne az állam és a politika határozott szétválasztása, olyan szétválasztás, amely hasonló az állam és egyház – elvárható – szétválasztásához.

Sajnos, reálisan nézve, ma Magyarországon nincsenek meg a feltételek a társadalmi-politikai modell korrekciójához. Annál fontosabb a VVM egy másik víziójának ismertetése, megvalósításának ösztönzése. Ez pedig az a felismerés, hogy a klasszikus hatalommegosztással szemben fontos lenne további független hatalmi ágak kialakítása. Ilyen lenne első helyen az Akadémia védőernyője alatt szervezett tudomány, de igen fontos szerepe lenne a civil világnak.

Az elmúlt időszakban hangos lett az ország a Norvég Alap körüli botrányoktól. Itt mind a két félnek a másikkal szembeni kritikájában vannak részigazságok, de ami lényeges: a civil szféra méltatlanul kevés támogatást kap, és a neki szánt kevés támogatás is csupán a pénzosztó kegyeit kereső, vagy azokat éppenséggel elnyert szervezetekhez jut.

Van-e, lehet-e ennek ellenszere? Avagy talán bele kell nyugodni abba, hogy azt rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt? A kormány ezt a nótát szereti, a Norvég Alap meg azt…

Az önszerveződés sem csodaszer, mert minden csoportban jelentkeznek belső problémák, ellentétek stb. De mégis ez lenne az adekvát magatartás, ettől lenne a civil szféra civil szféra, és nem a közigazgatás vagy a szolgáltatóipar egy sajátos területe.

Az önszerveződés nem csodaszer, de főleg nem egy könnyű feladat. A pénzszűkösség további csapás. De mégis ez az egyetlen út, amelyen érdemes haladni. És ha a szolidaritás is érvényre jutna ebben a mozgásban, a civil világ maholnap valóban a hatalom egy független ágává nőheti ki magát.

Fordulatot az európai integrációban!

Az európai parlamenti választások nem arról szólnak, hogy melyik párt hány képviselői helyet nyer el. A kampánynak azt kellene szolgálnia, hogy az európai választók koncepciókat vitassanak meg, és alakítsanak ki, amelyek megvalósításáért majd küzdeni lehet.

Alapvető, kardinális kérdés az európai integráció programja. Komoly tévedés, valóságos zsákutca az a vélekedés, hogy az integráció előbbre vétele nem más mint kisebb-nagyobb lépések sorozata az Európai Egyesült Államok irányába. Ez a fajta végső integráció helyes és szükségszerű folyamat, amelyet a világ fejlődése, különösen az Egyesült Államok és Kína növekvő túlsúlya sürgetővé is tesz.

Mégis, reálisabb és hatékonyabb feladat lenne az Európában hosszú ideje elnyomott vagy éppen rosszul kezelt regionalizálás. Ezt a mozgást két síkon párhuzamosan kellene ösztönözni. Az egyik szint államok feletti, a másik államon belüli. Ha csak az egyik szinten történnek mozgások, az jóval nagyobb kockázatokkal járna, mintha ezek mozgások kellően kompenzálnák, kiegyensúlyoznák egymást.

Így például az egyik nagy tartaléka a belső integráció gyorsításának lehetne Németország és Ausztria egyesülése. Ennek többé nem lehet akadálya a nyolcvan évvel ezelőtt kierőszakolt tragikus anschluss bénító hatása. Ebben az esetben a belső regionalizálás egyébként sem jelentene gondot, hiszen az NSZK-ban és Ausztriában kialakított és kiválóan működő tartományok önmagukban követendő példát adnak a kontinens többi részének.

Skandinávia és a Baltikum integrációja már nem lehetne egyből ennyire mély, de így komoly előnyt biztosítana. Még többet ígérne az északi, illetve a déli szláv államok integrációja, amelyet politikai előítéletek megkeseríthetnek és késleltethetnek, de akadályozni nem lesznek képesek. Ez természetesen nem a régi Jugoszlávia és Csehország restaurációja, hanem szervesen összetartozó részek szerves összenövése.

Jóval bonyolultabb a latin térség (Franciaország, Olaszország, Spanyolország) és a brit térség (Egyesült Királyság, Írország) helyzete, különösen a hiányzó – vagy éppenséggel elnyomott – belső regionalizáció miatt. Így Franciaország előbb-utóbb kénytelen lesz valamilyen önállóságot biztosítani Korzikának, Bretagne-nak és talán még néhány további régiónak. Hasonlóképpen Spanyolországnak lesz feladata Baszkfölddel és Katalóniával; Olaszországnak Lombardiával stb.; az Egyesült Királyságnak Skóciával, Wells-szel, Észak-Írországgal stb.

Talán legkuszább a helyzet Délkelet-Európával, Magyarországtól Ciprusig. Magyarország a mélyebb integráció szintjén kakukk-tojás lenne az északi szláv államok körében. Ennél már a német-osztrák integrációhoz való csatlakozás is eredményesebb lehet. Jóval vonzóbb változat lehet egy magyar-román unió, amelyen belül már inkább reális lehet Erdély és Székelyföld regionalizálása.

Egy ilyen termékeny és sokat ígérő fordulatot az európai integráció kezelésében az tudná méltó módon megkoronázni, ha Európa bajnokává válna egy világkormányzat létrehozásának.

A valódi hatalommegosztásról

A hatalommegosztás elvét az európai politikai modell nem tagadja, csak kiüresíti. Az a mechanizmus, amely csakis akkor hozza működésbe az államot, ha egy kormányzó, vagyis a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat egyszerre bitorló többség – rendszerint pártok elvtelen alkuja révén – jön létre, nem hatalommegosztás. A reális hatalommegosztás nem rejtély: egy jó példája viszonylag jól működik Amerikában. Sajnos, ott a két szuperpárt rendszere garantálja a valódi demokrácia távoltartását a komoly ügyek intézésétől.

Voltaképpen örülni is lehetne annak, hogy a mostani kormányzó szupertöbbség nem vállalkozott az európai modell igen cifra hazai változatának felváltására a népszuverenitási eszmények egy újabb megerőszakolásával, meghagyva az igazi modellváltás kimunkálását egy valóságos társadalmi konszenzusra.

A társadalmi – és bátran mondhatjuk: a történelmi – igény óriási, de az új eszmék még nem nyertek teret. Mert a törvényhozó és a végrehajtó hatalom (legalább amerikai szintű) megosztása ugyan érthető, és követhető, de a politikai pártok szerepének radikális visszaszorítása, a politika és állam szétválasztása, a független szuverén polgár eszménye már nehezebb intellektuális feladat.

És ez még mindig csak a kezdet: mert a klasszikus hármas megosztással szemben már 6-8 fő hatalmi ágban kellene gondolkoznunk, és még inkább egy újfajta magasabb rendű ellenmozgásban: meg kell álmodni a társadalmi szolidaritás, béke és harmónia új intézményeit.

MTI-OS közlemény