Az
európai parlamenti választások nem arról szólnak, hogy melyik párt hány képviselői
helyet nyer el. A kampánynak azt kellene szolgálnia, hogy az európai választók
koncepciókat vitassanak meg, és alakítsanak ki, amelyek megvalósításáért majd küzdeni
lehet.
Alapvető, kardinális kérdés az európai integráció programja. Komoly
tévedés, valóságos zsákutca az a vélekedés, hogy az integráció előbbre vétele
nem más mint kisebb-nagyobb lépések sorozata az Európai Egyesült Államok
irányába. Ez a fajta végső integráció helyes és szükségszerű folyamat, amelyet
a világ fejlődése, különösen az Egyesült Államok és Kína növekvő túlsúlya
sürgetővé is tesz.
Mégis, reálisabb és hatékonyabb feladat lenne az Európában hosszú ideje
elnyomott vagy éppen rosszul kezelt regionalizálás. Ezt a mozgást két síkon párhuzamosan
kellene ösztönözni. Az egyik szint államok feletti, a másik államon belüli. Ha
csak az egyik szinten történnek mozgások, az jóval nagyobb kockázatokkal járna,
mintha ezek mozgások kellően kompenzálnák, kiegyensúlyoznák egymást.
Így például az egyik nagy tartaléka a belső integráció gyorsításának
lehetne Németország és Ausztria egyesülése. Ennek többé nem lehet akadálya a
nyolcvan évvel ezelőtt kierőszakolt tragikus anschluss bénító hatása. Ebben az
esetben a belső regionalizálás egyébként sem jelentene gondot, hiszen az
NSZK-ban és Ausztriában kialakított és kiválóan működő tartományok önmagukban
követendő példát adnak a kontinens többi részének.
Skandinávia és a Baltikum integrációja már nem lehetne egyből ennyire mély,
de így komoly előnyt biztosítana. Még többet ígérne az északi, illetve a déli
szláv államok integrációja, amelyet politikai előítéletek megkeseríthetnek és
késleltethetnek, de akadályozni nem lesznek képesek. Ez természetesen nem a
régi Jugoszlávia és Csehország restaurációja, hanem szervesen összetartozó
részek szerves összenövése.
Jóval bonyolultabb a latin térség (Franciaország, Olaszország, Spanyolország)
és a brit térség (Egyesült Királyság, Írország) helyzete, különösen a hiányzó –
vagy éppenséggel elnyomott – belső regionalizáció miatt. Így Franciaország
előbb-utóbb kénytelen lesz valamilyen önállóságot biztosítani Korzikának,
Bretagne-nak és talán még néhány további régiónak. Hasonlóképpen Spanyolországnak
lesz feladata Baszkfölddel és Katalóniával; Olaszországnak Lombardiával stb.;
az Egyesült Királyságnak Skóciával, Wells-szel, Észak-Írországgal stb.
Talán legkuszább a helyzet Délkelet-Európával, Magyarországtól Ciprusig.
Magyarország a mélyebb integráció szintjén kakukk-tojás lenne az északi szláv
államok körében. Ennél már a német-osztrák integrációhoz való csatlakozás is
eredményesebb lehet. Jóval vonzóbb változat lehet egy magyar-román unió,
amelyen belül már inkább reális lehet Erdély és Székelyföld regionalizálása.
Egy ilyen termékeny és sokat ígérő fordulatot az európai integráció
kezelésében az tudná méltó módon megkoronázni, ha Európa bajnokává válna egy
világkormányzat létrehozásának.