A
nép egyszerű fiai és lányai is nyertek bebocsátást a király elé, különösen a
népmesékben. Az sem volt ritka, hogy a király ment ki – királyi pompájában vagy
álruhában – a nép közé. Napjainkban ez a hagyomány jócskán megerősödött, hála a
tömegkommunikációnak és a szédületes politikai marketingnek: már egyetlen
étkezésünkről sem hiányzanak a király és emberei. Integetnek, mosolyognak,
beszélnek, okosítanak, konzultálnak velünk, és újra, és újra.
Valójában a nép egyszerű fiai és lányai soha nem voltak ennyire távol
tartva minden illetékes személytől, különösen a Nagyon Fontos Emberektől. A
helyzet már lassan olyan (abszurd), mintha két különböző kaszthoz tartoznánk,
vagy két távoli bolygón élnénk.
De ezért nem elsősorban a terrort kell okolni. Kennedy, Martin King, Palme,
Rabin nem a terrorizmus áldozata, hanem a sötét politikának. És ugyanez a
maffioid sötét politika osztja kasztokra a társadalmat.
Megfordíthatjuk-e a dolgokat, ha valami úton-módon mégis beeresztjük a nép
egyszerű fiait és lányait a királyhoz? Biztosan nem. De ez biztosan egy jó és
fontos lépés lenne.
Az elmúlt évtizedekben (kapitalista és szocialista országokban egyaránt)
meghonosodott a gyakorlat, hogy minden vezető, a kerületi rendőrkapitánytól a
miniszterig hetente vagy havonta fogadóórát tart. Ez a gyakorlat ma is létezik,
szűkülő mértékben, kevés társadalmi hatékonysággal és még kisebb garanciákkal.
És éppen itt lehetne és kellene elérni egy alapvető fordulatot. Elvárás
kellene lennie (amelyet kár minősíteni erkölcsinek, politikainak stb,), hogy
minden rendű és rangú vezető általában hetente tartson legalább egy órányi fogadóórát,
beleértve a miniszterelnököt, köztársasági elnököt, minden elnököt stb. Mert
nem lehet olyan fontos és elfoglalt személy, akinek hetente nem telne egy órára
a néppel való találkozásra.
Ha viszont ezt a kötelmet valamilyen jogi formában rögzítenénk, igen fontos
lenne olyan – átlátható – garanciákat is adni az intézmény jó, ésszerű
működésére.
De ezzel nem merül ki a társadalmi igény. A vezetők számos más formában és
módon elérhetőeknek kellene lenniük. Itt van például az email, mint az egyik
leghasznosabb eleme az elektronikus világnak. Itt a helyzet igen változó,
rapszodikus: ciklusról ciklusra más koncepciók jönnek divatba, de néha sűrűbben
is. Érthető módon azt nem lehet elvárni, hogy egy miniszter személyesen
válaszoljon minden neki küldött levélre, de ahogy elvárható egy cégtől, hogy
legyen megfelelő ügyfélszolgálata, elvárható ez minden hatóságtól is.
Igen, bőséges tapasztalatunk van, mennyire lehet formálissá, bizonyos
esetekben cinikusan üressé, gőgössé tenni a válaszokat. Ebben miniszterek és
miniszterelnökök remekelnek, még akkor is, ha parlamentben a honatyáknak
válaszolnak, el lehet képzelni, mit kap a nép sokat emlegetett egyszerű fia.
Mégis újra és újra követelni kellene, hogy a vezetők úgy vezessenek, mint
egyenlők az egyenlők között.
Változó Világ Mozgalom
*
* *