A
történelem mintha készülne ismételni magát. Ami, tudjuk, nem lehet.
Mondhatnánk, szerencsére. De akkor legalább tudnánk, mi vár rám, ha pedig elég
bölcsek lennének, azt is, hogy min kellene korrigálni.
A valójában Napóleon legyőzésével kezdődő 19. század soha nem látott
fejlődést hozott az élet minden területén. Az akkor világszerte színre lépő
proletariátus megkerülhetetlen társadalmi tényezővé küzdette fel magát.
Történelemformáló opponense lett a két nagy uralkodó erőnek: a konzervatív és a
liberális erőknek, ám ahogy politikailag erősödött a proletariátus
képviseletére berendezkedő szociáldemokrácia, úgy veszített kezdeti forradalmi
lendületéből, egyre inkább opportunista partnerévé vált az uralkodó erőknek.
Ekkor jelent meg Lenin, és esett neki a régi szociáldemokráciának,
megszervezve az újra forradalmi ideológiát vállaló mozgalmát, a bolsevista
kommunizmust. A proletár erő kettészakadása után hamarosan kitört az első
Nagyháború, amely sok kuszasággal ugyan, de valójában a két uralkodó erő, a
konzervatizmus (Németország, Ausztria) és a liberalizmus (Anglia,
Franciaország) testvérharca volt. Ebben a pokolban a régi szociáldemokrácia
gyalázatosan csődöt mondott, a bolsevik mozgalom nagy csatát nyert, és több
mint 70 évig írt egy új fejezetet a világ történetében.
Csakhogy közben a 19. századi proletariátus nagy ütemben átalakult, sok
vonatkozásban elveszítette régi egyedülálló arculatát, feloldódott a
hagyományos társadalmi testbe, nagymértékben elpolgárosodott. Még nagyobb
mértékben elpolgárosodott a szocialista országok nomenklatúrája. Ez és még
számos további körülmény elvezetett a szovjet blokk hihetetlenül gyors és
szerencsére vértelen összeomlásához. Valójában az elpolgárosodott nomenklatúra
eszes része átvedlett tőkésosztállyá (ugyancsak gyorsan és lényegében
vértelenül), értelemszerűen elprivatizálva az addigi közösségi tulajdont – vagy
magának, vagy némi jutalék és egyéb kellemes szívesség ellenében.
És hogy minden kerek legyen a restauráció után, újabb vedlésekkel újra
megjelent a jó régi szociáldemokrácia is, „balliberális” mázzal, az első
világháború előttihez képest is visszataszítóbb formákban.
Ma a két régi uralkodó erő, a konzervatizmus és a liberalizmus
gyakorlatilag zavartalanul uralkodik – a szabad világon. Két gond azért akad:
egy házon belül, és egy házon kívül.
Házon belül: akárki is legyen a két uralkodó erő közül soros a
kormányrúdnál, akármennyire is elpolgárosodott a régi szénporos vagy gépolajos
proletár, a szabad világ a kizsákmányoláson alapul, a kizsákmányoló osztály
pedig – ugyan mindig kitermel lelkes filantrópokat is – mohó, javíthatatlanul
mohó. Látjuk, évtizedek óta a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek,
gyorsuló ütemben. Ez nem sok jót ígér.
Házon kívül: a Szovjetunió ugyan elbukott, de megmaradt Kína, és ma már
mindenki látja, hogy ez nem tréfadolog. Kína tízszer népesebb Oroszországnál,
de ami a fő: a Szovjetunió soha nem veszélyeztette az Egyesült Államok
gazdasági dominanciáját. Kína nem veszélyezteti az Egyesült Államokat, hanem
szédületes sebességgel lehagyja immár. Persze lehet reménykedni, hogy előbb-utóbb
a kínai kommunizmus is elbukik. Ki tudja, ez jó vagy rossz hír-e, de tárgyilagosan
nézve, balgaság ilyen forgatókönyvvel számolni.
Egybevetve a dolgokat: mi a teendő a mai „szabad világ” egy felelősen
gondolkodó embere számára? Bohóckodni a mai magyar „ellenzék” módjára, beállni
valamelyik uralkodó erő szolgálatába, vagy agyalni a bolsevik megoldás egy új
kiadásán?
Reményünk az, hogy a Változó Világ programja immár kirajzolódik a helyes
válasz, egy új és békés forradalom munkaterve.
Fontos lépések következnének, de ehhez emberek és anyagi erőforrások
kellenek. Minden felelősen gondolkodó ember csatlakozására, anyagi támogatására
számítunk.
Változó Világ Mozgalom
Egyetértesz
céljainkkal?
Csatlakozz a Változó Világ Mozgalomhoz!
Támogatod
valamelyik – netán több – kezdeményezésünket?
Támogasd pénzadománnyal munkánkat! 1000 forint is segítség!
*
* *